Az ember legmélyebb rétegeinek, tudatalatti tartalmainak keresése, a
végső határok újbóli szétfeszítése, valami végső igazság, a
lemeztelenített valóság megtalálása – ez a mindenek felett hajszolt és
vágyott cél.
A platóra kivetített árnyékok vonzzák a tekintetet. Nemcsak a
nézőket, a táncosokat is rabul ejti saját önálló életre kelt sziluettjük
látványa, együtt mozognak vele, megpróbálják megragadni, valamiképpen
birtokba venni. Az előttünk karnyújtásnyira elsuhanó, csalogató, vagy
éppen rémületes árnyak végül mégis megfoghatatlannak bizonyulnak.
A nyugati ember féli és le akarja győzni az árnyékát. A japán
kultúra, amely Frenák Pál munkásságára mély hatást gyakorolt, ezzel
szemben a belső tartalmak felé fordulást erénynek tartja. Frenák ebben
az alkotásában arra tereli a néző gondolatait, hogy az árnyék erősebb,
mint a test, mert nem fog rajta az elmúlás, és mivel lehetetlen
megzabolázni, talán inkább el kell fogadni, fel kell benne oldódni.
Díszlet: Kiss Péter, Emmanuel Piret
Jelmez: Maryse Khoriaty
Zene: Fabrice Planquette
Videó: Jean-Sebastian Leblond Duniach
Fény: Marton János
Hang: Hajas Attila
Színpad, látvány: Zoltai György, Ferenczi László
Produkciós vezető: Ujvári-Pintér György
